…hogy senki meg ne hallja!”
szól a legendás Bródi-szám. 1985-ös szerzemény, de mondandója még most is aktuális.
Bevallom őszintén, annyiszor nekiiramodtam már, hogy írok a blogba, de amint látható, egy jó időre megtorpantam. Nem azért, mert ne lett volna mondanivalóm, egyszerűen csak kétségek fogtak el, hogy vajon vehetem-e a bátorságot tiszta szívből leírni a véleményemet friss, aktuális témákról.
Igaz, ez a blog eleve erre a célra rendeltetett, mégis dilemmába kerültem, mi az, ami online felületen felvállalható, vagy sem.
De egyáltalán, miért kellene aggódni afelől, hogy mások szerint „jót beszélek-e”?
Hiszen demokrácia van, meg szólásszabadság, meg minden…! Nem?
Nem. Vagy legalábbis nem teljesen.
Miért ne szóljon a száj?
Kényelmes és olykor biztonságosabb dolog megtartani magunknak a véleményünket.
- Egyrészt így bölcsebbnek tűnhetünk, ha később kiderül, hogy a hirtelen véleményünkben nem lett volna igazunk. Ez adódhat átgondolatlanságból is, vagy egyszerűen abból, hogy a szükségesnél kevesebb infónk áll rendelkezésre és ezért volt rossz a következtetésünk.
- Könnyen kiderülhet, hogy nem vagyunk nagy szakértői a témának, hiszen ha nálunk jártasabb, tekintélyesebb emberek véleménye eltér a miénktől, akkor valószínűleg mi gondolkodunk rosszul.
- Számunkra ismeretlen embereket is elérhetnek a publikációink.
Igaz, többnyire eleve ezt is szeretnénk, azonban nem tudhatjuk, milyen élethelyzetben, mennyire érintve ér épp a nagy megmondásunk. Piszok könnyű ám magunkra haragítani másokat, ha úgy érzik, hogy nulla empátiával és mindenféle személyes alap nélkül akarjuk őket kioktatni. - Ami az előzőnél is keményebb: ismerősök kapják tálcán a nagy egyet-, vagy nem-egyetértésünket a véleményükkel. Óhatatlanul is belesodródhatunk abba, hogy amíg az egyikük nagyokat bólogatva olvassa sorainkat, addig a másik azt fontolgatja szikrázó szemekkel, hogy vajon mit képzelsz Te magadról!?
Úgy elintézhető így egy többet hozzád nem szólás a részéről, vagy simán egy rosszallás, hogy ezek szerint mégsem vagy olyan jó fej, hogy közben még csak nem is tudsz róla, hogy megtörtént.
Majd észreveszed. Idővel.
5. Ez a pont az, amiről a legtöbben megfeledkeznek. Mégpedig az, hogy nem csak szabadidejüket szórakozva eltölteni vágyó személyek elé kerülnek a publikációink.
Vannak bizonyos személyek (tanárok; jelenlegi, vagy esetleg leendő főnökök; fejvadászok; adathalászok; titkos hódolók; meg még kitudja milyen szándékúak), akik kifejezetten arra kíváncsiak, hogy milyen ember is vagy valójában. Jó, az egy külön téma, hogy pötyögve az ember olyan-e, mint „élőben”, vagy visszafogottabb, vagy épp olyan, mint amilyen csak szeretne lenni…
Mindegy, a végén így is, úgy is kialakul egyfajta vélemény a szemlélőben. És ennek nem várt következményei is lehetnek, megint csak számunkra talán „megmagyarázhatatlan” okból.
Tényleg ennyit számít?
Igen. A fura az, hogy míg normál emberi csevegés közben is ugyanúgy elmondhatod bárkinek a véleményed, mint online, mégis teljesen más a helyzet.
Más, mert ha a a véleményed által gerjesztett feszültség, kipattanó válasz stb. egy vita keretében azonnal visszakapható, vagy oda-vissza szóváltásban tovább gondolható, megbeszélhető, lerendezhető, az egyik fél végül meggyőzhető, akkor ennek még „kihűlési időn belül” eredménye születik. Nem biztos, hogy a legkedvezőbb számodra, de legalább volt esélyed arra, hogy alakítsd és legalább az esetlegesen túlzásba eső félreértéseket eloszlasd.
Online erre max. a hozzászólási blokkok adnak lehetőséget, de azt hiszem azt már nem kell bemutatni senkinek, mennyivel ridegebb, személytelenebb.
Sokszor egy-egy ártatlannak tűnő mondat is egész másképp hat, ha van mögötte személyes beszélgetésben egyfajta gesztusi és érzelmi töltet, vagy csak a szöveg végére tett „smile”, vagy matrica árulkodik arról, hogy milyen digitális hangsúllyal is szóltad azt.
Többek közt az eddig elhangzott érvek talán a legnagyobbak az ellen, hogy a legtöbben fel merjük vállalni valódi személyünket különböző közösségi oldalakon, videómegosztókon, vagy épp egy őszinteségben nagyon kitárulkozó blogon. Szóval nagyon is kézenfekvő, hogy az ember igazán őszinte csak névtelenül merjen lenni.
A bevállalósaknak
A fentiek után még van kedved visszafogott, jól meggondolt smúzolás helyett felvállalni magad?
Akkor két dolog lehetséges. Te akkor vagy magasról lesz…amócázod mások véleményét, vagy BÁTRAN vállalod a sajátodat.
Ezért van az, hogy a őszinte megmondó-embereket nagyon könnyű összekeverni a beképzelt bunkókkal. És néha később is nehezen derül ki, hogy melyiket gondoltad róla esetleg tévesen.
Egy biztos: a bölcsen bátor ember szól, ha úgy érzi szólni kell. Mert tud úgyis buksit simogatni vagy kritikát mondani, hogy egyiknél sem hiszik hirtelen érzelmek széllovasának.
DE tud hallgatni akkor is, ha a legszívesebben odamondaná a frankót, viszont nem akar kilátástalan konfliktusba kerülni.
Ja igen.
Van még valami, amihez a kimondott véleménynél is nagyobb bátorság kell: elismerni, ha tévedtél.
A nagy arcúak szerint ez szimplán ultra gáz, égő helyzet. Lehet, hogy ciki, de közben jó lelkiismerettel teheted magad vele helyre.
Ha megteszed, legközelebb még jobb leszel ilyen helyzetben.
Ha meg elsunnyogod, lehet, hogy kezdheted elölről ezt az egész cikket.
E-mailben kaphatsz értesítést az újonnan megjelenő cikkekről.
