Rögtönítélő Népbíróság

Körülbelül 3,5 évvel ezelőtt fogalmazódott meg bennem a nagyszerű ötlet, hogy egy időre kivonjam magam a Facebook kommentelési lázból. Meg is írtam Nektek ebben a cikkben:

Nos, elhatározni és végigcsinálni egy egészen különleges érzés volt, amiről lehetne mesélni. Hogy meddig tartott a hatása…? Hát arról is.

A mai elmélkedésem viszont nem csak rólam, hanem mindannyiunkról szól.
Nyilván nem mondok újat azzal, hogy a mai világban mindig, mindenkinek mindenről (is) van véleménye.
Akár szakértője vagyunk a témának, akár csak jártasak benne, vagy csak hallottunk róla (, vagy korábban még azt sem), de a közösségi médiában sokan érezzük úgy, hogy ha egy téma leköt minket annyira, hogy megálljunk érte a görgetésben, akkor abból vélemény lesz és a vélemény meg akkor jó, ha nem marad bent. Vagy mégsem?

Viták és veszekedések

Teljesen egyértelmű, hogy még közös hobbis oldalakon sem mindig egyeznek a vélemények. A legtöbbször viszont közéleti-politikai vonalon váltok szót másokkal.
Azt már az elején le kell szögeznem, hogy ha a magyar vitakultúrát egyetlen szóval akarnám jellemezni, akkor az lenne, hogy: ritka.

Merthogy a legtöbb esetben nem jó, vagy rossz, hanem nincs. Egyesek szerintem eleve nem is értik a különbséget vita és veszekedés között. Nyilván ez abból fakad, hogy a valódi életükben is szóbeli vagdalkozások jellemzik a problémák megbeszélését.
Nagyon elvétve találok olyan más véleményű hozzászólót, akivel érdemben lehet megbeszélni, hogy ki mit hogyan lát és ha nem is feltétlen tudja egyikünk sem meggyőzni a másikat, tisztelettel kezdődött és végződött a beszélgetésünk.

Politikusokkal beszélgetést kezdeményezni pedig maga a vicc:
Hiába kezdtem vitázni bármelyikükkel a Facebook-on, az igazság és szólásszabadság lovagjai és lovaginái, akik az „elnyomás és cenzúra és diktatórikus bánásmód” ellen harcolnak, olyan szépen tiltottak le sorban, hogy szinte öröm volt nézni.
Cenzúra: pipa
Szólászabadság: nincs
Diktatórikus eltávolítás: pipa
Vitakultúra: ….?

A politikai agymosás

Ó, az egyik kedvencem! Mivel már jó pár éve megszokhattuk a két nagy politikai tábor egymásnak feszülését (illetve Magyar Péter megjelenése óta ez a kettő már inkább három), minden vérszemű kommentelő meg van győződve róla, hogy a népet politikai agymosásnak vetik alá. Nézzük a fázisokat, amin ez az észlelés keresztülmegy sokakban:

1.) A másik párt-tábor a hülye

Ezt könnyű megugrani. Minden valamire való bármilyenpártista tudja, hogy az ő kedvenc politikusainál vannak a változás, az elérhető legjobb jólét és a biztos jövő kulcsai. Teljesen egyértelmű, hogy nekik kell(ene) Magyarország Kormányát alkotni, aki mást gondol, az minimum nem látja tisztán, vagy szimplán hülye, sőt ártalmas, sőt talán hazaáruló is. Szinte biztos, hogy az.

2.) A hírportálok az igazi felelősek

Aktív közösségi médiában forgolódók azt is tudják, hogy míg ők az objektív tényekkel és abszolút igazsággal vannak ellátva a saját felületeiken, addig a másik oldalon propaganda folyik, méghozzá a legalattomosabb fajta.
Az is tény, hogy a balosok szerint a jobboldal uralja le a médiát a hazugságaikkal, míg a jobboldal szerint az ellenzéki média a szélesebb paletta. A lényeg, hogy ezek sulykolják az emberekbe mindazt, amit „úgy kell tudniuk, hogy…” és ettől lesznek belőlük elvakított szavazógépek. Nem is a politikusok azok, akik a leginkább manipulálnak, hanem a sok függetlennek látszó, vagy már látszani sem akaró „hírforrás”.
És ezeket tömegek olvassák!?
Tudod: a „sok hülye, és az ilyennek van szavazati joga!?” Ismerős?

A legnagyobb befolyás és cenzúra és ítélőszék: a NÉP

Megérkeztünk. Míg a fentieket némi iróniával írtam és voltaképpen félig-meddig igazak is, addig be kell valljuk töredelmesen, hogy nem a politikusok és nem a média helyezi ránk a legnagyobb nyomást, hanem mi egymásra.

Ha jót akarsz magadnak, kétszer is megnézed, egy adott hír melyik verziójához, melyik politikai oldal híroldalának hozzászólásaihoz írod a véleményed! Normális vitakultúra léte esetén mondjuk mindegy lenne, de hát ugye azt már megbeszéltük, hogy ilyen nincs igazán.
Én például szeretem elolvasni az ugyanarról írt beszámolót a Telex, az Index, a HVG, a 888 és a Portfolio leiratában is. Érdekes összevetni, hogy ki mit hogyan lát. Ha mákom van, ezeknek darabkáiból össze is áll a kép, hogy valójában mi történt. A prognózisok, azok persze brutál más irányba tudnak mutatni, de hát ez az ellenfelek velejárója. Na, de ezek kommentszekciója! Az tényleg a verbális Harcosok Klubja.

Ha olyat találok írni, ami valakinek nem tetszik, egyből vagyok minden.
A fideszesnek mocskos komcsi, az ellenzékinek fideSSbérenc, sőt volt, hogy már azzal is meggyanúsítottak többször, hogy a Megafon jól fizetett (!) ügynöke vagyok. Bizony ám!
Hol a csekkem, csak kérdezem…?

Szóval a kedves Magyar Rögtönítélő Népbíróság mindig tudni véli 2 mondatból, hogy ki hova tartozik. Érted, már abból, hogy te mondjuk egy mondat tartalmával nem értettél egyet. Ilyet még Colombo se tudott, de ők igen.

Működési elvük:

1. Nincs igazad, mert ő másként tudja és mivel ő tudja jól (lásd a korábbi 1. és 2. pontot), ezért te hazudsz.
2. Ha hazudsz, akkor kutya vagy és ne ugass és fejezd be a mocskos propagandádat!
3. Tényleg, te propagandista vagy, szóval valószínűleg fizetett bérkommentelő, vagy még ettől is rosszabb lehetsz. Folyamatosan pénzelnek, hogy ezt csináld.
4. Ettől rosszabb csak úgy lehetsz, hogy pénzelt propagandistaként hazaáruló vagy.
5. Ha hazaáruló vagy, akkor kötélen a helyed a mocskos politikusaid mellett.

Te meddig jutottál ezen a skálán, mikor véleményt mertél írni az „ellenség oldalán”?
Nekem már megvolt mind az öt. Mondjuk ezt a bingót nem akartam játszani, de ez a magyar verzió ezek szerint.

Biztosan ismerősek neked is a fentiek. Én ezekre alapozva merem kijelenteni, hogy a propaganda, a kényszer, az előre lefektetett narratívából kilógást kockáztatni sem merés nem a politikusok és már nem is a média, hanem a nép hatása.
Saját politikai meggyőződési csoportodon belül SEM ajánlott megkérdőjelezni valamit, ami már egyszer kimondott valaki, mert akkor te egy megbízhatatlan csapattag vagy, sőt az is lehet, hogy csak beépültél.

Egyéni vélemény? Viccelsz? Mit okoskodsz egyáltalán? XY már megmondta és az úgy van. Ha nem értesz egyet, akkor te a másik oldalnak trollkodsz épp.

A közösségi oldalak másik csodás velejárója, hogy a véleményed nem csupán az adott cikk hozzászólóiéval ütközteted. Neeem, azt láthatja minden ismerősöd is. Olyan véleményeket tudsz magadról kialakíttatni a saját tudtod nélkül, hogy csak a hatását érzed majd meg később.
Mert ugye, attól, hogy nem velük beszélsz, a mondandód lehet, hogy az ő értékrendjükkel is ütközik. Hiába vitáznál másokkal, idegenekkel szívesen és objektíven és hiába kerülöd a témát számodra kedvesebb emberek megkeresésekor, hogy ne legyen ez feszkó alap, az egymással összemérettetés csakazértis megtörténik, mert az algoritmus szerint ez őt is érdekelheti.

Szóval vagy a békesség kedvéért nem mondod el, amit más meg megtehet (cenzúra?, szólásszabadság?), vagy megteszed és vállalod, hogy akár a földbe is döngölnek érte, mert hogymerészelted. (diktatúra?).
És ebben sehol nem volt egyetlen politikus, egyetlen újságíró és még csak egyetlen tényleg fizetett propagandista sem.

Hol az igazság?

Sokszor az sem tudja, aki számon kéri másokon. Pillanatok alatt tud megfogalmazódni bennünk hosszas és vad vélemény néha csak egy olvasott félmondat alapján is. Sokszor a cikkeket sem olvassuk el, elég csak a címe, vagy egy kétértelmű, sejtelmes felvezető. A számonkérő véleményből aztán kitűnik, hogy igazából az eredeti témát vagy súrolja, vagy még csak azt sem, mert a cikk mondanivalója végül teljesen elkanyarodott. Ezt viszont már csak azok tudják, akik el is olvasták.

Sokszor ezek a triggerek csak arra jók, hogy kirobbanjon belőlünk, amit már régóta, vagy épp sokszor szeretnénk elmondani. Talán azok a vélemények valamiről, valakiről, amiket eddig az ismerősök miatt hagytunk némán magunkban összegyűlni.

Az igazságkeresésünk? Az is kétséges. Gyakran azért hiszünk el valamit, mert az mondja, Aki, de nem is igazán tudjuk, hogy igazat beszél-e. Elhiszünk sohasem mondott, csak feltételezett jót is arról, aki szimpatikus és elnézünk olyan hibát, vagy összeférhetetlenséget is, ami már kezdettől fogva nyilvánvaló, csak történjen valami! Mert kell az inger, hogy lesz valami.

Egyeseknek még az sem számít, aki mondja és az sem, amit mondd, csak szóljon valaki ellen, akit nem kedvelünk. Mondjuk ez már tényleg meredek, de nagyon sokszor megfigyelhető. Itt van például a már említett Magyar Péter ügy. Rendegeteg támogatója van és róla mondjuk nem itt fogok véleményt alkotni, de nagyon jó példa arra, hogy mivel fogta meg hirtelen emberek százezreit: nemrég még alig ismerték páran. Ő volt az emlegetett „Vargajuditférje”. Nem tudták, milyen pozíciókban volt, mihez ért, mit csinált, milyen ember, mi várható tőle. Semmit. Csak egy név volt.

Hogy mit tud ezen emberek szemében?

• bizonyítékokat ígérni és szolgáltatni valakik ellen
• bátran kiállni beszélni valakik ellen
• tömegeket mozgatni valakik ellen
• egyébként nem tudjuk

Mit kaptunk eddig belőle?

• egy fokkal többet tudunk róla, már nem csak az emlegetett exNER-es exférj
• hamarabb lett botránya, mint politikai jövője
• minden szépet akar nekünk, amit bármelyik kesergő kommentelő fel tudna sorolni, ha mikrofont kapna

Nem tudjuk, hogy mi várható tőle, mégis egy „új remény”, egy „politikai messiás” és mindenféle jelzős ember lett már attól, hogy az eddigi ellenzéknél hatásosabban tudja azt mondani, hogy „mocskos Fidesz, Orbán takarod!”. Ő a szememben „a cél érdekében minden eszköz meg van engedve” – ékes példája.
A kérdés, hogy jó-e az nekünk, ha a mindenmindegy jön az eddigi hatalom helyére.
Honnan tudjuk, hogy jobb lesz?

Sokszor megy a siránkozás, hogy hol az igazság és miért nem védi senki?
A fentiek alapján azt mondnom, hogy mi sem tesszük.

Mert legtöbbször nem is az igazságot akarjuk, hanem az igazunkat.